AI-ron behatás emberek felnőtt idea képes kérdem nyelv random srófa velem virtus zen zsibbasztó

↑ témák

utolsó ↓

  • Dógen zen

    Dógen ezt is tanította:

    • Egy régi bölcs azt mondta, hogy ne beszélj a másik ember viselkedéséről, ha nem vagy azonos vele. Ez azt jelenti, hogy a másik ember erényeinek megismerése és megértése nélkül – még ha látjuk is a hibáit – nem szabad őt kritizálni, és azt kell gondolnunk róla, hogy jó ember, aki rosszat cselekszik. A jó emberek is csinálnak rossz dolgokat. A másik embernek csak az erényeit fogadjátok el, a hibáit ne. Az a mondás, hogy a bölcs ember a másik erényeit nézi, nem a hibáit, ugyanezt jelenti.

    [III./8.]

    Egy alkalommal különböző témákat érintő beszédében Dógen így tanított:

    • Az emberi tudatban eredetileg nincs jó és rossz. A jó és a rossz a helyzettől függ. Amikor például felébred bennünk a bódhi-tudat, és a hegyek közé vagy az erdőbe vonulunk, azt gondoljuk, hogy a hegyek között lenni jó, az emberi társadalomban élni pedig rossz. Azután megunjuk az erdőt, és úgy gondoljuk, hogy az rossz. Ez azért van, mert a tudatnak nincsenek rögzített jellemzői, a körülményektől függően változik. Következésképpen jó körülményektől függően tudatotok jó állapotba kerül. Ha rossz körülmények közé kerültök, tudatotok is rossz lesz.

    Ne gondoljátok, hogy tudatotok eleve rossz. Csak kövessétek a jó körülményeket.

    [V./14.]

    Sóbógenzó-zuimonki: Dógen zen (Filosz, 2025)

  • je suis

    több embertársamtól hallottam elbeszélni, hogyan és mikor mi fog történni az életében. ezek alatt nem elhanyagolható hétköznapiságokra vezessen gondolatfolyamod, hanem mérföldkövekre: gyerekszülés, házasság, karrier, meg további egyetemlegesen fontosnak vélt életesemények.

    ilyenkor tátott szájjal hallgatom, hogy…milyen jó a fantáziája? vagy megérzései? az most lényegtelen is, hogy ezek közül mi valósult meg és mi nem, vagy nem úgy. de hogy mennyire veszem komolyan a…fantáziám? élettörténetem írását? megérzéseim? ha túl komolyan: elszalasztok más úton, de ugyanoda vezető lehetőséget? vagy teljesen elszalasztom? ha túl komolytalanul: elszalasztom? vagy más úton, de ugyanoda lyukadom? és mi van, ha csak létezni kívánok?

  • A zen útja

    “A nyugodt, magányos pillanat hangulatát úgy nevezik: szabi. Ha a művész lehangolt, szomorú, és az üresség különös érzésében egyszer csak megpillant valami egészen hétköznapi, szerény dolgot a maga hihetetlen » ilyenségében «, ennek a hangulatnak a neve: vabi. Ha a pillanat intenzív, nosztalgikus szomorúságot kelt, amely az őszhöz és a világ mulandóságához kötődik: ez az avare. Ha pedig a látványban hirtelen egy titokzatos, különös dolgot fedezünk fel, ami valami megfejthetetlen ismeretlenre utal, ennek a hangulata júgen. Ez a négy, tökéletesen lefordíthatatlan japán szó jelöli a furgu négy alaphangulatát, avagy a zen » ízének « mindent átható atmoszféráját, ahogy az élet cél nélküli pillanatait érzékeli.”

    * * *

    “[…] A zen kertésznek esze ágában sincs rákényszeríteni saját elképzelését a természet formáira, inkább azon fáradozik, hogy igazodjon e formák » szándéktalan szándékához «, még ha ez rengeteg törődést és tudást kíván is. A kertész igazából soha nem szűnik meg nyesni, nyírni, gyomlálni, gondozni növényeit, de mindezt olyan szellemben teszi, mintha ő is a kert része lenne, nem pedig olyasvalaki, aki kívülről igazgatja. Nem avatkozik bele a természetbe, mert ő maga a természet, úgy műveli, mintha nem is művelné. Ezáltal válik a kert egyszerre egészen mesterségessé és tökéletesen természetessé.”

    Alan Watts: A zen útja (Ursus Libris, 2021)

  • bushman

    viaskodtam a sövénnyel.

    a közterületen álló bokrok nyírása noha szükséges, a cselekvésről valahol, valaki megfeledkezett döntést hozni. másfél év alatt pedig csak burjánzott, terebélyesedett, ágaskodott felfelé tovább és tovább. mire először nekiveselkedtem nyírni, a gép maximális ágvastagságát több, levágásra érdemes hajtás túlnőtte. egy év kihagyással ismét összekarmoltattam magam a nyesedékekkel, miközben a gép újra és újra, sokszor azonnal elakadt, és csak morgott, mint egy dühös kutya.

    két év alatt kihagyott rendszeres metszések hiányában, és az idei perzselő nyári hetek szárazságában rengeteg régi, vaskos hajtás tőből kitikkadt, és porolva hasadtak kétrét szinte érintésre. elöregedett, mivel nem nyírbálták, és hajtásai nem tudtak frissülni, mennyiségben újakat hozni.

    félidő, egy-null, két szakaszból az egyik kész, szemmagasságig visszakurtítottam a korábbi, helyenként három-négy méter magas, és másfél méter széles koronákat. közben apránként felhajtottam három liter vizet, utántöltést követően második félidő. meglepően gyorsan megy, filigrán hajtások tömegét forró késként hasítja le. míg egy kattanás, és vége. elakadt többször előtte, biztosíték lent. én-gép: 1-0. a kezem össze-vissza karmolva, mintha ma reggel egy sintértelepen ébredtem volna delíriumos álmot követően.

  • tranziens gondolatok

    Úgy vélem, az egyre lassuló és csökkenő minőségű sejtreprodukció közben újra és újra mindenkiben felsejlő, és megragadó tudat a legveszélyesebb. Az, ami a változást, a belső megváltozáshoz képtelen, vagy nem akar adaptálódni: ellenáll az őt is befoglaló rendszer alapvető működésének. Enyves múltba ragad régen minden jobb volt, ha egyvalamiben teljes egyenlőség van kilenc miliárd ember közt. S miközben elmémben több ezer különböző szálon itt vagy ott meg-megállt az idő folyása – gondolok itt egy rég nem látott barátra például –, ha ezt elhiszem, zsákutcába juthatok.

    A jelen pillanatban lenni nehéz: oly’ csekély, JELENtőségtelennek címkézett! Mikor holnap ötvenéves leszek! Vagy holnapután elutazom. Vagy tegnap sikerült a vizsgám. Hónapok, évtizedek ugyanúgy absztrakt fogalmak (JELENségek), mint a jelen pillanat. Percek óta, összefüggő jelenben (?) írom ezt. A ceruza hegye és a papír közti súrlódást hallgatom és látom, hogy tompul a ceruza hegye. A következő hegyezéssel pedig az egész rövidül, majd egyszer annyira, hogy nehezemre esik kézben tartani.

    Észlelem a különbséget izomreakcióimban tíz évvel korábbi képességeimhez viszonyítva. A tónus lanyhult, a reakcióidő megnyúlt: ezt elmével nehezen felfogható konkrétan megragadni. Tranziens, ahogy az évszakok átmenete: folyamatos napsütésből és melegből egyszercsak úgy ébredem, hogy borús, szeles. Majd egyre gyakrabban, s végül döntően, meghatározóan. Mielőtt éppen teljesen belenyugodnék a méla melankóliába, jön a tél és mindent lefagyaszt, megdermeszt, hibernál. S mikor a kilátástalanság reménytelenségbe fordul, megpattan az első rügy. Sivár hideg kopárságban megjelenik újra a szín, majd termőre fordul minden.

    Egy fűszál kiszáradása, új hajtás sarjadása, sejtek rendezett osztódása, mind zajlik, folyamatában alakul, változik. Emberként pillanatokra osztjuk, elnevezzük, hogy felfogjuk legalább részeit: ekkor ez történik, akkor meg az.

    És az elme megtapad a rögvalón, kapaszkodik bele, érteni akarja, befolyásolni, alakítani, uralni. Jön egy elmélet, betonszilárdnak hitt vélelmezés cáfolata? Nem, nem, nem! Kivéve, ha érdekem, kényem-kedvem, célom szolgálja. Az ellenkezés hevessége összefüggésben állhat a megtapadás, elme-leragadás rétegzettségével, összetettségével. Kitartó munkával élethazugságokká fejlődnek: szellemi rák. És a megragadás szokások formájában a mindennapok JELENségeibe is finoman, apránként, átmenetekkel, egyre több és többször felbukkan, megtelepszik. Dehát mivé leszek, ki vagyok, ha a szokásaim nem lehetem?

    Az elme tranziense a csend, hiány, űr, szünet. Amikor magamban és magamnak vagyok, észlelem változásaim: ez eddig nem így volt, zajlott, működött, történt. Érdekes felfedezni a gyári hibákat is: bizonyos mozdulattól mindig kattan halkan a könyököm. A mindennapos, rendszeres áldozat a fenntartás oltárán: legalább lassítandó az enyészetet, és nem feledve a természetet.

  • falak & mások

    ülök és nézem a falakat. az ártablókat a falakon, amelyek egymáshoz képest aszimmetrikus távolságra vannak felrakva. vagy a megkopott lakkozású pultfelületre pacsmagolt festékfoltokat, ahol az is lekopott. vagy a függönyöket, amik tizenötcentivel hosszabbak, így folyamatos portörlőként is funkcionálnak. vagy a lerakódott gipszkartonporban bővelkedő fogast és akasztóit. vagy a helyenként erősen málló, hiányos, ütött-kopott festését a falaknak.

    s falról-falra felsejlik a kérdéscsokor félkövér fekete betűkkel fejemben: ez csak engem zavar? ezt csak én látom? más látja, de nem realizálja? más látja, de nem érdekli? más látja, de tehetetlennek érzi, vagy gondolja, tetteti magát? más látja, és nem tudja, hogy lehet más? nem is hiszi?

    ennyire másban vagyunk?

  • villamos elégia

    ó, minő olcsó baszk ipari gurulóhűtőkamrám,
    hát bedöcögtél a megállóba!
    s ajtajaid megfontolva, szép lassan
    széjjeltárulnak előttem.
    egybefüggő tömeg csüng a búzakalász-szemen,
    melyet ipari formatervezői díj illethetne,
    de első utazása óta tagadja, hogy illetné.
    hisz’ a szálcsiszolt, hideg fém oly’ vonzó,
    hogy mindenki rögvest belecsimpaszkodik!
    közel maradván az ajtókhoz,
    mert abból ugye csak pár jutott
    a nyújtott sárga kígyóra. majd kihányja!
    gyomrában székelőket két helyre ülteti:
    van a vékonykák székecskéje,
    s elhintve a teltkarcsú trónusok.
    csenget picit, kisvártatva ránt,
    döcög, visít, ropog, nyöszörög,
    s közben törtetve tör előre,
    mint malac a jégen.


  • változó fejlődés

    szeretem azzal nyugovóra hajtani fejem, hogy ma tanultam valamit, hogy egyetlen nyúlszőrszállal meghaladtam előző napi énem. hogy mit jelent a meghaladás? a szubjektív felfogásomban az objektumomról alkotott kép formálása. talán akivel úgy vélem, csúnyán beszéltem előző nap, ma másképpen alakult…vagy alakítottam? talán, hogy a milliószoros összetételű belső visszacsatolási láncra nem biggyesztettem még egy ellenőrző, felülvizsgáló funkciót az egyik hibázásom követően, amit rajtam kívül senki nem vett észre, nem okozott sem anyagi, sem természetbeni károsodást, értékcsökkenést. talán, hogy kétpercre, de minden visszacsatolást elengedtem egyedül egy erdő közepén a néma csendben.

    s mindez olykor, sokszor csak hiú ábránd és ferdített interpretációja a tapasztalásoknak. amikor akarva előrángatok egy nüansznyi dolgot és a fifikás és rafinált észjárással addig formázom, amíg a kívánt hatást nem érem el: minden rendben, ma is tanultam valamit. és amivel ilyenkor nyugtatom magam: legalább élek, és ez a hullám: hogyan tegyek még egy fátylat a saját szemem elé.

    a saját belső működés – és itt hoznám az időt, de inkább otrombán kitessékelem, és rácsapom az ajtót – és annak mélyebb, lassabban alternáló vonulatainak szemlélete, azok megélése, velőkbe mentése, majd precíz felidézése, összehasonlítása, változtatási pontok lehetősége, jövőbeli észlelési küszöb csökkentése – mind-mind kinyitható ajtók, járható utak, temérdek munkával, gyakorlással, nyitottsággal. random fact: minden emlékezés alkalmával nem csak olvasod, hanem észrevétlenül-óvatlan felülírod az emlék tartalmát. hogyan is mondtam tegnap, amit mondtam?

    talán az is tanulás, hogy gyakorolod egyre kevésbé, ritkábban a saját gondolataidat címke-, minősítés-, ítéletmentesen hagyni létezni. ezt leírtam, akkor létezik?

  • tükröm-tükröm

    mit hozol ki belőlem? mit hozok ki belőled?

    a találkozások indukálta egymásra hatások mindig törpengésbe ejtenek. a felek történetté formált tapasztalásai eltérhetnek a fenti két kérdést illetően. aztán felteszem azokat a kérdéseket, hogy bennem milyen motiváció váltotta ki azt a viselkedést, amit? önmagam maradtam-e a helyzet(ek)ben, vagy befolyásoltak? ha befolyásoltak, annak kimenetele kinek az érdekét szolgálta? mit jelent egyáltalán “önmagamnak maradni”, amikor minden változik? megvédtem magam, vagy kiszolgáltatottá váltam? ha utóbbi, a kezébe adott fegyverrel lelőtt vagy plüssállattá formálta és fejbekólintott vele? mire mutatott rá bennem a kapcsolódás? mit tanulhatok, gyakorolhatok?

    ~

    az unokatestvérének érzem magam. kedves, megértő, mintha ismerné a családom közelről, számos díszletben megfordultunk vegyes szereplők közt (ismeretlenek, ismerősök). szívesen vagyok vele, akár napokat. amikor elengedjük egymást, végtelen megnyugvást érzek, hiánytól mentesen gondolok rá, tudom, fogunk találkozni.

    ~

    az általános sulis haverjának érzem magam. önző, a beszélgetést, narratívát neki kell uralnia: rólam nem kérdez. hallgatom, de már unom. reaktív energiák áradnak minden testnyílásából, érzem, ahogy rothad a gyümölcs belül, s ő ennek okát kívül keresi, kutatja, kéri mástól. a közelében kevésbé vagyok képes nyugton maradni: mennék odébb, nem kérek belőle. vámpírként zabálja a figyelem könyöradományként elejtett morzsáit – ha kell, a földről felnyalva – hogy aztán két mondatot követően megint ugyanonnan folytassa: ahol a part szakad.

    ~

    anyám helyett anyám, vagy pót-anyám. amiben úgy vélem, hiányt szenvedtem a biológiaitól, azt másfél évtized lepergése alatt vele felépítettem apránként. és erre vonatkozó terv nem volt, az történetté formált másfél évtizednyi közös megélés és tapasztalat-egyveleg ezt a következtetést formálta fejemben. nyaraltunk, ettünk-ittunk, főzött rám, párnára hajthattam fejem nála, utaztunk, kacagtunk, bosszantottuk egymást, bántottuk egymást, és aztán megbocsátottunk. vagyis, lehet, hogy mélyvonulatban sosem haragudtunk egymásra.

  • legalizált kéregetés

    első alkalommal lépek be egy vendéglátóhelyre. a pulthoz állok, és keresem a másik oldalon álló, vagy járkálók egyikének tekintetét.

    ~ nyomkodja a telefonját, és unott arccal, hanyagul támasztja a falat. valószínűleg észlelt, és próbálja kiverni a fejéből, inkább marad belemélyedve a feed görgetésébe.

    ~ behajolok a pultba, és nem látok senkit a környéken. fülelek, csend. körbenézek, próbálok rájönni, vajon melyik arc lehet. ezalatt a félperc alatt néhányan látnak, de egyikük sem lép irányomba.

    ~ néhány másodperc után odalép, megkérdi, mit kérek. elmondom, készíti, visszafordul, fizetek, mindez kedves, de kimért stílusban zajlik: egy sima ki-szolgálás.

    és amikor fizetek, a terminálokon megjelenik a digitálisan adható borravaló százaléka. egyes kiviteleken kötelezően választandó – a nem kívánok adni kisebb betűmérettel, eltérő betűszínnel-háttérrel – amíg nem érintem meg az egyik lehetőséget, addig nem indul el a fizetés folyamata.

    a halkan intézményesített kéregetés egyik formájával kérdéseim merülnek fel:

    • ha először találkozunk, egy semmi különös (se +, se -) kiszolgálás végbemegy, mit jutalmazzak? been there, done that.
    • ha a minimumot teszi bele, vagy az alatt, mit jutalmazzak? vagy pont akkor jutalmazzak?
    • ha szuper jófej és kedves, mit jutalmazzak? keep smiling?
    • az eladási árba be van építve a bérük, mit jutalmazzak?
    • ha a bérük alacsony, azt miért véletlenszerű juttatással kompenzáljuk?
    • ha a jobbat, kedvesebbet, mosolygósat, szebbet jutalmazom, miért osztják szét napvégén egyenlően mindenki közt? tessék bérfejleszteni!
    • ha ez egy kommunális teljesítménybérezés, miért nem a munkáltató csinálja? kiszervezte belém a cég lelkiismeretét, jófejségét – emberarcú kapitalizmus.
    • miért kell mindenképpen az interakciómat kérni, mielőtt fizethetek? ha odaérintem a kártyát, akkor tekintse nullának a borravalót – van, ahol így működik.

    amikor rákoppintok a zérusra, mindig átfut a fejemen, ahogy beleköp a pizzámba, amint hátat fordítok.